Önmagunk megismerésének fontossága

Sok évvel korábban, férjem diagnózisának lesújtó híre után nem sokkal felébredt bennem a remény, hogy a kezelések hatékonyságát növelhetnénk pozitív szemlélettel. Aztán már csak a pozitív gondolkodásban és abban bíztam, hogy  ha akarunk valamit, akkor nincs lehetetlen. A világ összes pozitív gondolkodást erősítő könyvét elolvastam és minden lehetőséget megragadtam arra, hogy ezeket a gondolatokat átadjam a betegnek. Jó talajra leltek benne ezek a motivációk és reményt keltett bennem a tudat, hogy meg fog gyógyulni, mert meg akar gyógyulni. Nem így történt.

Azóta sok embert láttam meggyógyulni és nehéz élethelyzetét jóra fordítani, de mindegyik folyamat sokkal többet követelt, mint akaratot.  Azóta én magam is megtapasztaltam betegségek megjelenését és visszafejlődését és ezzel együtt az összefüggéseket is  dolgok között. Nem sokkal azután, hogy a szomorú diagnózist tudomásul vettem, asztmatikus tüneteket észleltem magamon, amelyek a férjem halálát követően felerősödtek.  A férjem elvesztésétől való félelem aktiválta tüdőproblémák még meg sem szűntek teljesen, amikor vastagbél problémákkal kezdtem küzdeni és mellemben is megjelent néhány csomó. Akkorra már az önismeret erőt próbáló kapaszkodóin jártam, de már a spiritualitás békét és biztonságot adó ölét is ismertem. Jártam magasságokba és megismertem mélységeket is, ahol rálátást nyertem arra, hogy a magzati korom óta tárolt traumák miatt  aktiválódott  félelem tette lehetővé  a tüdőproblémák kialakulását életem delén túl a férjem betegségének hírére és ahhoz, hogy ezt megszűntessem, meg kellett tanulnom az elengedést.  Beleszédültem az alattam tátongó ismeretlenbe, amikor kikristályosodott, hogy melyik traumatizált énrészem felelős a vastagbelem betegségéért és megküdöttem az elmémmel azért, hogy megváltoztassam a generációkon át cipelt mintát, amelyek a mellemben a csomókat okozták.  Meg kellett tapasztalnom a férjem elvesztését és ezzel együtt azt, hogy az akarni valamit nem elég helyzetek megváltoztatásához. Fel kellett ismernem, hogy a magamba mélyre ásott dolgok a felelősek azért, hogy az érzelmi viszonyulásim betegségként realizálódtak a testemben, mert a traumáim miatt nem tudtam mást, mint sajnálni magamat.

Egészséges vagyok és már tudom: akarattal nem lehet sem meggyógyulni, sem az élet nehézségeinek mókuskerekéből kiszállni.

 Meggyógyulni és élethelyzetünkön javítani csak akkor tudunk, ha felismerjük, hogy mi magunk teremtettünk magunknak betegséget és nehézséget. Nem azért, mert így szeretnénk, nem is azért, mert ez a sorsunk, hanem azért, mert a csomagban, amit magunkkal hozunk fogantatásunktól kezdve, ott vannak a transzgenerációs minták, a traumák és egyebek, amelyek átveszik az iránytást életünk felett úgy, hogy mi magunk észre sem vesszük, hogy csak elszenvedői vagyunk az eseményeknek. 

Akkor tudunk változtatni, amikor kristálytisztán látjuk lelkünk tükrében azt az énünket, akit bezártunk magunkba és azt is, aki átvette önvalónk helyét, hogy álarcot öltve megfeleljen a világnak.

Csak akarni megváltoztatni élethelyzetünket és egészségi állapotunkat azzal egyenértékű, mint megállítani akarni egy leomló épületet úgy, hogy azt mondogatjuk, nem akarom, nem akarom, én azt szeretném, hogy még sokáig állni lássam teljes szépségében.  Az épület össze fog omolni. Azért, mert nem elég stabil. Azért, mert tönkrement az alapja, ami a statikáját biztosítaná. Az épület akkor fog teljes szépségében tovább szolgálni minket, ha az alapokat megerősítjuk. Kemény, kitartó munkával ki kell hordunk onnan minden szétmálló anyagot és helyette szilárd, magas minőségű anyaggal kitölteni a teret. Ameddig a bomladozó, szétmáló anyag foglalja a helyet az alapban, addig nincs hely az új tömítő anyagnak és akarhatjuk bármilyen nagyon is, az épület összedől.